Erkély

Vendég

*Ash-nek csöppet tátva maradt a szája az új hírek hallatán. Meglepte, hogy Madi Scott-tal járt, de kicsi a világ... ezek után számíthat rá hogy Lizát nem nagyon bírja az új csajszi, hisz az ex.-jével kavar, kezdenek a dolgok érdekessé válni, de csak akkor ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy Ash gondolja.*
-Heyy nem ér témát váltani, épp megakartam tudni rólad ezt-azt. *Önelégült mosollyal néz vissza Madira.*
-Amúgy én Romániából jöttem. És te? *Ash-nek tetszett a beszélgetés de jobbnak látná ha bent folytatnák, mert már esteledik és jön a hideg szél...*

Tárgy: Re: Erkély Csüt. Márc. 18, 2010 7:38 am

*Látja a meglepettséget...*
-Igen, tényleg jártam vele. Fél évig.. egy bandában voltunk és aztán Scott drága "elköltözött" és mindennek vége lett. Szóval... ide jött, és nem sokkal később engem is hívtak, vagyis felvettek ide. Most tudtam csak meg hogy ő is ide jár. Fura... *Hát ez a sors.*
-Akkor kérdezz! *Mondja kedvesen és válaszol a feltett kérdésre is.* Bostonból. Oda egyszer érdemes lenne elnézned. Elég sok jó banda van, és a város se semmi. *Kacsint, miközben arrébb lép.* Nem megyünk be valami melegebb helyre? Rajtam csak egy póló van így megfagyok. *Ajánlja. Mintha olvasna Ash gondolataiban, pedig nem.*

Vendég

-Az jó. *Mondja az új "barátnőjének" mert még nem biztos benne, de reméli, hogy az lesz, de nehéz így egy nap után kijelenteni.*
-Hidd el kérdeznék én, de hirtelen nem jut semmi sem az eszembe, mindig ez van. *Viccesre veszi magát és bólint egyet és már bent is vannak a folyóson. Ash még hátranéz és szomorú tekintettel nézi azt a helyet ahol suttyomban kijár cigizni, de nem tudja hogy miért. Lehet hogy Kevinnel is pont ott azon a helyen találkoztak először, de már nem is emlékszik rá, csak Kevin első pillantására.*
-Oppá eszembe jutott egy kérdés, kicsit személyes, de azért felteszem. *Miközben a folyóson mentek halk szavakkal fordult a lányhoz.*
-És te jársz most valakivel? *Épp hogy kimondta a kérdést megállt a folyosó kezében mert kikötözködött a csípőfűzője és megállt bekötni, de közben fel-fel nézeget Madira, és figyeli mit mond.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:05 am

*Épp az udvarról mászott fel idáig, majd rögtön az erkély felé vette az irányt. Még alig-alig járt itt, most viszont úgy gondolta ideális gondolkodó hely lesz. Fel is ül a korlátra, majd elgondolkodva kémlelni kezdi a "rózsaszínű" környéket.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:06 am

*Amilyen szerencsém van ma... Egy szál cigivel és a pálcámmal a kezembe sétálok ki az erkélyre, remélve hogy senkit nem találok ott. Valahogy, ez ma sem jön össze.
Amint kinyitottam az ajtót, megláttam hogy nem leszek egyedül. Sőt, a csaj nem más mint a tegnapi kis malőr... Örültem.
Amúgy egy farmernadrág és sötétkék póló van rajtam, na megy egy tornacipő. Amint közelebb léptem a lányhoz, csak úgy... mondhatni "viccből" megjegyeztem. Nem szerettem volna veszekedni vagy valami ilyesmi. Kezdek belőle kinőni.*
-Már megint te? *Pillantottam rá, talán egy kicsit sikerült is megijesztenem. A falnak dőltem, majd meggyújtottam a cigarettát. Lassan beleszívtam, majd éreztem hogy elkezd hatni a nikotin. Kifújtam és ránéztem Luthiára. Egyenlőre nem mondtam mást, de tudtam hogy ő sem fogja ennyiben hagyni az egészet.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:13 am

*Nem megijedt, inkább meglepődött, hogy társasága érkezik pont ide, a második emeleti erkélyre. És pont az a deszkát nyelt, humortalan kis méregzsák. Szörnyű... Lehet, hogy 5.-es, de csak egy évvel idősebb. Agyban viszont lehet, hogy 5 évvel fiatalabb.*
-Aham. *nem volt kedve most semmi gúnyosat visszavágni, viszont amikor a gyerkőc rágyújtott, na azt már nem hagyhatta ki.*
-Ha vonat akarsz lenni, akkor azzal ne itt próbálkozz! Pöfékelj máshol légyszi! *csak ennyi, majd újra a tájra emelte tekintetét.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:27 am

*Egy halvány mosolyt előadtam... nem erre a reakcióra számítottam, de nem baj.*
-Ó, látom valakinek rossz kedve van ma. *Kissé gúnyos... de nem biztos hogy úgy gondoltam. Észrevettem hogy Luthiát zavarja a cigaretta füstje, de azért annyira illedelmes vagyok ma, hogy megkérdezzek valamit...*
-Nagyon zavar? *Kérdeztem végül, komoly hangon és arccal is. Egyenlőre, nem dobtam el a cigit, de ha annyira zavarja eldobhatom. Éppen mindegy. Közben még mindig a falnak voltam támaszkodva, és a pillantásomat a tájra vetettem.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:33 am

-Nem, nincs rossz kedvem. *rántotta meg a vállát, majd a falnak dőlt, de persze a korlátról nem szállt le és a tájról sem vette le a pillantását.
A következő komoly kérdésen azért nagyon meglepődött. Normális is tud lenni valaki? Bár lehet csak szórakozni akar. Ha viszont csak azt akar, akkor Lú áll elébe és lehet a végén James fog az anyucija szoknyája alá szaladni.*
-Utálom a cigaretta füstöt. Magadat megölheted vele, de mást ne szennyezz. *egy kicsit talán erősen válaszolt, de ma valahogy ilyen nyomott hangulata van.*
-Amúgy hogyhogy még itt vagy?

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:40 am

*Bólintottam, nem akartam már tovább fokozni. Amúgy Lú nem teljesen ismer még , így nem tudja róla biztosan azt hogy én anyuci szoknyája alá szaladnák-e. Pedig tuti nem... az évek során sok változtam és ha valaki keresztbe tesz... hát... megkeserítem az életét. Felvontam a szemöldököm, majd még egyet beleszívtam a cigibe és kidobtam az erkélyen. A füstöt felfelé fújtam ki, így a szél elfújta elég gyorsan.*
-Bocs! *Pillantottam rá egy pillanatra, majd a kérdés meglepett. Ezt most hogy is érti?*
-Szóval... Ezt hogy is érted? *Kérdeztem kellemes hangon és összefontam karjaim. Két lehetőség is van rá, hogy hogy érti, így inkább megkérdeztem.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:46 am

*Furcsán nézett a fiúra, mert nem gondolta volna róla, hogy ennyiért kihajítja a cigit. De rendes volt.*
-Kösz. *mert azért ő sem olyan bunkó, hogy ne köszönje meg. Az más kérdés, hogy egy tanárnak is ennyit mondott volna. Smile

*
-Hát azt hittem ahogy meglátsz már mész is visszafele! *csak ennyi. Semmi rossz szándék nem volt benne.*
-Faminés vagy mi? *kérdi, mert látszik a fiún.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:52 am

*Elgondolkodtam majd bólintottam. Megköszönte, nem is vártam mást... Közben válaszolt a kérdésemre is.*
-Jaaa. Nem. A másik erkély foglalt volt, az udvaron meeg.. az meg túl messze van. Ennyi, ez volt az utolsó esélyem és gondoltam hogy ha már úgyis egyedül vagy... *Vontam meg a vállam végül, és ismét egy bólintást produkáltam.*
-Jah... de a múltkor ugyebár találkoztunk a káhába. Elsős vagy?*Akkor mi más lehetne. Most ellöktem magam a faltól, majd pár lépésnyire rákönyököltem a korlátra.*

Tárgy: Re: Erkély Szer. Márc. 31, 2010 7:57 am

*Biccentett a fiúnak, majd tovább kémlelte a tájat.*
-Az vagyok. *normálisan válaszol a kérdésre. Furcsa. Lehet Lú beteg?!?!?!*
-Figyelj, én most megyek és adok a Dögömnek kaját, mert már 3 napja nem kapott. *dehogynem kapott, csak ez úgy jött. Szép híreket terjeszt magáról Very Happy

.*
-Na pás. *int a fiúnak és megy, mert egyébként meg eléggé szédül is. Lehet a fűszer hatása...*

//És valszeg James is lelép, csak usernek távoznia kellett.//

Tárgy: Re: Erkély Szomb. Május 08, 2010 8:34 am

*Szombat.
Az erkély korlátjának hideg köve a hirtelen érintkezéskor szinte égeti vékony, hosszú ujjú felsőm védte forró bőrömet. Hamarosan éjfél, már csak pár óra, és újabb gyilkosság. Megfizet a szemétláda. Őszintén remélem, hogy James felkészült rá. Hiszen most dől el minden...

Kezemmel kitapogatom a farmerom zsebében őrzött cigidobozt, és kihúzok egy szálat. Pálcám segítségével gyújtom meg, majd a fadarabot a kőre helyezem. Még nem kell használnom.

A távolban egy apró fénypont hullik a fák mögé... Hullócsillag. Ilyenkor kívánni kell, igaz? Gyerekes dolog. Hisz mit segíthet egy kicsiny, haldokló égitest, melyet ebben a pillanatban ér el a vég? Szemeimet lehunyom, lassan megfogalmazódik bennem az a dolog, amire most a legjobban vágyom.

A halálfaló gyenge pillanata, a bérgyilkos szánalma, egy sötétségben nevelt fiú reményvesztett kiáltása.*

Vendég

* Mindig is azt hittem, mindenki jónak születik, csak később, útja során válik gonosszá...

A másság képe ott lebeg fejünk fölött, akár egy éles pengéjű kard, amely bármelyik
pillanatban lesúlythat ránk, letarolva mindent, ami számunkra fontos. A dolgunk az,
hogy megtanuljunk elhajolni a sorsdöntő nyiszálás elől, még a végkifejletet meg-
előzően.
Vannak emberek, akiknek szerencséjük van. Ők azok, akik ügyesen ellendülnek
a féke vesztett penge támadása elől, akár hányszor is súlytson le életük során.
És sajnos vannak olyanok is, akik - lássuk be - nem tudnak, vagy nem akarnak
mást tenni. Olyanok, akik mosolyogva tűrik a suhintással járó első fájdalmakat.
Ahogy az utolsókat is...

Mosolyogva pillantottam ki a klubhelyiség ablakából a hosszú, vastagon tekergődző éjszakára,
ami tántoríthatatlanul vonta maga alá a hegyek, völgyek, tavak körvonalait. Szerettem
az éjszakát, már születésem óta. Tudniillik, ha nem lenne sötét sosem látnánk a
csillagokat!
A tűz halk, mámoros sóhajokkal pattogott a kandallóban. Lustán, akárha egy lángszínű,
lusta macska, aki már leélte élte világát, s már nem hozza lázba az egerészés sem.
Ekkor valami szemet szúrt. Pedig azt hittem, ebben a sápkóros éjszakában már nem figyelek fel
többet semmire. És mégis...
Egy apró, alig látható fénypont szelte át az eget, mint mákszemnyi gyémánt. Rögtön
tudtam, mi az és hogy mi a szokás ilyenkor. Kívánni kell!
Persze, a magam módján, én mindig megkérdőjeleztem a kívánságokat. Ha boszorkány vagy
nincs szükséged epekedésre, vágyakozásra, csak egy jól működő pálcára és tadám!
De azért mindig jó volt hinni a csodákban, ha már kiöregedtem is belőlük...

Már épp kezdtem volna magamban elrebegni szívem legtitkosabb vágyát, mikor egyszer csak
a klubhelyiség ajtaja érezhetően kivágódott, és hamarosan feltűnt benne vagy fél tucat
sikoltozó lány. Úgy csináltak, mintha valami filmsztárt láttak volna, s mégcsak fel
sem tűnt nekik, mennyire bele bonyolódtam csöndes magányomba a tűzzel.
Mérgesen húztam össze a törtfehér függönyöket. Itt aztán valóban képtelenség csendet tartani
két percnél tovább!
Ám a csillagot nem szerettem volna elszalasztani, ezért amint felszabadult az átjáró, kievickéltem
a folyosóra és szinte táncolva haladtam végig az ürességtől kongó, hosszú helységben,
egyenesen fel a lépcsőkön. Az erkélyt szerettem volna mihamarabb elérni...
Már épp elhanyatlott az üldözött égitest a fák árnyékába, mikor én magam kikerültem a szabad
ég alá. Mérgesen sóhajtottam, miközben - csupán kárpótlásul - magamba szívtam a hideg,
szombat éjszaka tiszta levegőjét.
Ám hirtelen orromba egy olyan szag is szökött, aminek már kevésbé örültem. Valaki rágyújtott
az erkélyen?! Igen, csak ez lehet...
Kíváncsian pillantottam a szag irányába, bár a sötétségben csak kevéssé tudtam megfigyelni az
illetőt. De bárki is volt az, határozottan cigarettázott. *

Tárgy: Re: Erkély Hétf. Május 10, 2010 6:30 am

*A cigarettaszál lassan válik fölösleges csonkká már-már fagyos ujjaim között, és most már nyugodtan sóhajtok fel. Hiszen szükségem van rá…

Mint fuldoklónak az oxigénre, mint növénynek a napfényre.

Minden küldetés előtt, ha érezhetem számban azt a jellegzetes, kesernyés ízt, tudom, hogy bármire képes vagyok. Képes vagyok hidegvérrel gyilkolni, és másnap úgy térni vissza, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem most vettem volna el valaki életét. Nem mondom hogy ártatlan, mert senki sem az. Nem csak a halálfaló bűnös; bűnös az auror, aki bosszúból öl, bűnös a dementor, aki kivégzi a halálfalót, és ugyanígy bűnös az áruló, aki elárulja azt, kinek esküt tett.

És a bűnös bűnhődik, nem igaz…?

Erőt ad, hogy képes legyek játszani a szerepem, vagy hogy néha megállítsam a suhanó pengét. Mert az nehéz. Rengeteg erő kell hozzá; ha van egy kéz, mely egyre csak lefelé nyomja, hogy húsodba vágjon, hogy véredet vegye, megállítani oly nehéz… És ha csak lassítani tudod, hogy önmagad maradj, előbb-utóbb fájni fog, mert nem tarthatod féken örökké.

Egyedül nem.

Szükséged van valakire, aki támogat, aki fogja a kezed, akiben bízhatsz, mert tudod, nem enged el. Akit nyugodtan megölelhetsz, mert tudod, hogy nem lök el magától. Aki érzi, mikor kell melletted lennie, aki tudja, mire gondolsz, ha fáradtan pillantasz rá, aki tudja, mit kell tennie, ha a vér körbeveszi a tested, mert nem jól játszottad a szereped…

A szerep fontos…
Mert ha elveszted, és nincs senki melletted, te magad is elveszel.

De ha senki sincs, hogy segítsen megfékezni a kétélű pengét, egyetlen társad az a mindig visszatérő, kesernyés íz, mely nem hagy el, ott van veled, védi a szereped, az életed…

Szemeim a cigarettaszál vöröslő végére tévednek… Lassan elég, anélkül hogy az utolsó, bíztató szívást megejteném. Mintha ismét eltörném a felém nyújtott, oly sokszor segítő és óvó kezet… A csonkot a kőhöz nyomom, míg a pislákoló vég fel nem veszi az éj színét, hamuvá nem lesz végleg.
Aztán ismét az eget kémlelem…
Temérdek csillag, és mind-mind mást jelent. Talán az egyik az én sorsomat rejti, talán az egyik a múltamat és jövőmet veszi, hogy egy másikra kottázza sorsom zongoradalát… a kérdés már csak az, duett lesz-e...?*

Vendég

Ez döbbenetes ...
Hogy bagózhat valaki pont itt? Hogy ronthatja meg a szabad levegőt ezzel a...
Füstös, büdös, kénes valamivel?!

Bennsőmben úgy parázslott fel az indulat, akár a cigaretta vége kilehelte
utolsó lángjait. Egy pillanatig azon gondolkodtam oda megyek hozzá és
megmondom neki a magamét, de mivel jobb szeretem a békét, erről inkább
letettem. Nem azért, mert gyáva voltam, csupán ... sosem akartam vakmerőbb
lenni a kelleténél! Csak kellő képpen bátor, és kész ... ennyi!

De ezt nem hagyhattam annyiban! Ráadásul ... diáki kötelességemnek éreztem
beszélni az ismeretlennel, már mint a cigaretta káros mellékhatásairól, amik
nem csak a mugli származásúakra érvényesek!
Hosszú pillanatokig tétováztam az erkély ajtajában, majd egy mély sóhaj
kíséretében, lassan elindultam az idegen háta mögé. Közben igyekeztem megőrizni
általános könnyedtségemet, mely már számos társamnál rokonszenvet váltott ki.
Egy Hiroshi-s diáknak ilyennek kell lennie, nem?

Végül - jobb ötlet híján - az idegen mellé lépve az erkély korlátjára támaszkodtam.
Ilyen közelről már megállapíthattam, egy fiatal srácról van szó.
Valószínüleg talán még el is mosolyodtam volna a helyzet komikumán, ha nem
kíván meg mást az illem. De nem tudtam megállni, hogy rá ne köszönjek ; az ismeretlen
hirtelen nevet, mimikát, emléket kapott maga mellé a fekete éjszakában.*
- Szia Blake! * jegyeztem meg ajkaim sarkában furcsa, enyhe gúnyos mosollyal.
Azt reméltem, még emlékszik rám, ha már én tudom, ki is Ő valójában ... *

Tárgy: Re: Erkély Kedd Május 11, 2010 7:01 am

*A hely kezdett egyre kellemesebbé válni, kezdett alkalmassá válni arra, hogy gondolataimba mélyedjek – mikor egy emlékeket idéző selymes hang riasztott fel néma magányomból. A csikket és hamuját a hirtelen támadt szél fújta ki meglepődöttségem miatt erőtlen ujjaim közül. Ajkaim talán kissé elnyíltak, és igen fura látványt kelthettem volna a lány szemében, ha nem tudta volna pontosan mégis miért volt ez a kis jelenet. Hirtelen feleszméltem, hogy ki is áll előttem, és arcvonásaimat megkeményítve ismét a táj felé fordultam.
Mit keres ő itt…? Ennyi idő után miért most…? Egy pillanatra megrándult a föld, összemosódtak a színek…
Várjunk. Mi volt az a gúnyos mosoly? Ennyire megváltozott volna? Hol vannak a csillogó szemek, az a boldogságtól sugárzó szempár? Hol van az édes mosoly, hova tűnt…???

Egy szomszéd, egy barát, egy társ jóban s rosszban… Az igaz barát, és egy kicsit több… Miért most, mikor olyan jól megy minden…???*

- Arielle… *Saját hangom is meglep. Miért ilyen rekedt…?

Lassan felidéződik bennem az utolsó emlékkép, az utolsó szó, mely elhagyta ajkát, mely fájdalmasan süvített a fagyos levegőn át, hogy szívembe fúródjon, hogy átdöfjön, kínozzon éveken át, mint egy erős Cruciatus…
És mindez azért, mert van egy titok, amiről ő nem tudhat, egy titok, melyet Megszeghetetlen Eskü véd…*

- Jó újra látni. *Fordulok felé, látszatra sokkal nyugodtabban. Egy halvány mosoly jelenik meg arcomon, de belül vihar támad, hol menydörgés harcol villámmal, a kis hangot pedig apám baritonján hallom fülemben csengeni…*

Vendég

* Elképesztő! Hogy lehet még mindig ilyen ... titokzatos?!

Annak idején is ez volt az egyik, amit szerettem benne. Amiért
elmondtam neki mindent! Mert tudtam, hogy amit neki titokként
mesélek el, az titkos is marad. Most, mind, örökre ...
Csak azzal a bizonyos előre nem láthatott fordulattal nem számoltam.
Még ma sem tudom, mi vihette rá erre ... azaz ... nem is tudom, miképp
nevezzem!
Gyilkosság? Kegyvesztettség? Hidegvérű vérontó?
Nem, ő mindig is Blaka volt ... annyi külömbséggel, hogy már nem tudtam
megbízni benne! Már a titkaimat inkább megtartottam magamnak ...

Lelki szemeim előtt felsejlett a barátságos, rejtélyes mosolya, amitől a szívem
mindig gyorsabb ütemben dobogott a mellkasom mélyén. Legjobb barátnak
hívhattam, de szavak sosem tudták leírni legbennső érzéseimet, amikről még Ő sem
tudhatott. És most?

Máig nem tudtam teljesen megbocsájtani neki, de - lássátok milyen a Sors -
elfelejtenem sem ment! Talán nem is akartam ...
Mindegy is, azoknak az időknek már vége! És sosem jönnek vissza.
Ennyi, kész, nincs tovább! ...
De akkor miért itt, miért pont most kell újra látnom Őt?

A gúnyos mosoly akaratomon kívül is feloldódott a hangjára. Mennyire szerettem
régen, ha hozzám szólt, még akkor is, ha semmi értelme nem volt a mondandójának.
Most csak egy gyilkos beszélt hozzám, Blake álarca mögül és magában kacagott
a véres félre értéseken, az álmatlan, átsírt éjszakákon, melyeket nekem okozott.
Legalábbis én ezt hittem ...*

- Az érzés kölcsönös. Már mint ... mesélj, hogy vagy? Hány védtelen társadnak
vetted el az életét, hm? * hangom kissé élesebbnek hatott a kelleténél, de aztán
végül sikerült vissza találnom régi önmagamhoz. A mosolygós, kedves, bájos
Arielle-hez, aki még ma is vagyok. Csak egy a hiba: vele már nagyon nehezen
bírok így viselkedni! *
- Jól nézel ki. Mondhatni, semmit sem változtál. Vagy várj ... ez nem igaz ...
* hangom erőtlenül hullott a padlóra, ahogy a szavak szép egymás utánban
kifolytak ajkaim közül. Hát ez jutott nekem? Ez jutott nekünk?! *
- Mesélj, hogy vagy? * kérdeztem hirtelen, bájos könnyedséggel. Fél testtel felé
fordultam, s szemeimet az arcára szegeztem. Akaratlanul is kezdtem aggódni érte.
Hiányzott. Elképesztően hiányzott ...*

Tárgy: Re: Erkély Kedd Május 11, 2010 8:54 am

*Arcán szinte látom átsuhanni azt a tengernyi érzelmet… Hisz mindig is ilyen volt, annyi mindent le lehetett olvasni az arcáról! Ha szomorú volt, előttem egy percig sem tudta titokban tartani, hisz én voltam az, aki olyankor mellette állt és átölelte…
Istenem, de jó volna most újra átölelni, a karjaimba zárni, érezni szíve minden egyes dobbanását, és soha többé nem engedni…

Szavai tőrként fúródnak testembe, s kénytelen vagyok elfordulni, képtelen vagyok a szemébe nézni. Szemeimet lehunyom, beletörődően hallgatom minden egyes szavát, melyek éles pengékként húzódnak végig bőrömön, húsomba vágnak, mély sebet ejtenek… És a legfájóbb az, hogy nem tudhatja, mit érzek. Annyira jó lenne elmondani neki az egészet, annyira jó volna feledni a múltat, és visszatérni a jelenbe, hogy legyen jövőnk…
Annyira jó volna elmondani mennyire hiányzott, hogy mit érzek, és hogy a rám helyezett felelősség mázsás súlya lassan összeroppant…

Annyira jó volna, ha kirángatna a sötétségből, ha újra szeretne…*

- Arielle… nem érted… *Hányszor, de hányszor hallotta már ezt tőlem… A csillogó barna szemekbe pillantok, az arany árnyalattal átszőtt gyönyörű barnákba. Kezem önkéntelenül emelkedik fel, és mozdul arca vonulata szerint, épp hogy pár ujjal puhán érintve finom bőrét…*
- Annyira sajnálom… *Hangom lágy, s nagyon nehéz megállnom, hogy ne vonjam védelmező karjaim közé… Szívem dobbanásai egyre hamarabb követik egymást, de elfordítom a fejem.

Elkapom a kezem, nem bírok tovább a szemébe nézni. Hazug és gyilkos vagyok, ennyi, romlott halálfaló, nem több.

A hold vékony c-betűjét figyelve az egész oly távolinak tűnik…*
- Elvesztem.

Vendég

* Hosszan, állva tekintetét pislogtam az arcára.
Bár minden egyes lélegzetvétel a közelében égette
a tüdőm, sós lélekcseppek marták a szemeimet,
és ahogy a szél a hajamba kapott úgy éreztem magam,
mint valami csöpögős amerikai szappanopera női
főszereplője. Ott a hiba, hogy az én szappanoperám kínzóan
valóságos!

Senki nem tudja, mit éltem át, mikor Blake titkáról lehullott a lepel.
Úgy éreztem, megcsaltak. Már mint... nem a szó univerzális,
házasságtörős értelmében, hanem megcsaltak, mint barátot, társat,
segítő jobbot. Mert Blake és én többet nem lehettünk barátok!
Mindig is zavart a titka, és az, hogy sosem állt szándékában megosztani
velem. Ahogy azt sem, miért lett halálfaló, én pedig ezálltal sosem érthettem
meg Őt igazán!

Mikor a nevemen szólított, megremegett a térdem, s hosszú pillanatokig azon
filozofálgattam, mit kéne most tennem. Csak egy valamit tudtam: ami ennyire
jól esik az nem helyes. Halálfaló iránt szeretetet éezni nem tisztességes dolog,
hova tovább abnormális is szeretni valakit, aki gyilkos! Aki mások szeretteit
öli, úgy, hogy vissza sem néz ...
De mégis, hány féle arcát szerettem én az évek során? Szerettem, mint barát,
mint titkaim legbennsőbb őre, mint jó ember és mint fiatalember, aki iránt
mióta csak az eszemet tudom, mindig többet éreztem bizonytalan baráti köteléknél.
DE ezt sosem vallottam be neki; és mióta a Halálfalókat választotta már nem is
lenne helyénvaló bevallanom!
Sóhajtva lehunytam a szemeimet, próbáltammegfeledkezni érintéséről az arcomon,
amitől egyenesen rázott a hideg. Ám most nem lehettem gyenge, mert... csak mert
nem és KÉSZ!

Ám mikor ismét megszólalt végleg kihozott a béketűrésemből. Én nem értek semmit?!
És még ő sajnálja? Mit sajnál?! Akármit is, van oka rá!
Nem Blake-re voltam dühös csupán a helyzetre. A tényre, hogy mennyire elképesztően
erősen érzek iránta , és hogy ez hova is vezetett minket! A Pokolba, konkrétan ...
Ám mikor az utolsó szó elhagyta az ajkát, bepánikoltam.
Még csak észbe sem kaptam, de már ömlöttek belőlem a szavak.*
- Figyelj, Blake! Te nem veszhetsz el! Te sosem vesztél el! Hidd el, segítenék megjavulni,
ha ... ha beavatnál! Csak mond el, kérlek, és megtaláljuk a gyógyírt! Nem kell ezt
csinálnod, nem kell gyilkolnod többet! Engedd, hogy segítsek, kérlek! * szinte könyörögtem
a kétségbe eséstől. De már nem bírtam megállni.
Kezem tudattalanul is az övére siklott, ujjaim gyöngéden körül zárták kézfejét, pont
úgy, mint egykor. Segíteni akartam! Minden áron! Mert Blake-ért megérte volna... *

Tárgy: Re: Erkély Szer. Május 12, 2010 9:10 am

*A heves szavak meglepnek, olyannyira, hogy ez talán az arcomon is látszik. Újra elveszek reménytől csillogó szemeiben, és ahogy hevességében enyhén kipirul… Sebet tépő módon szabadulnak fel a régi emlékek, melyek kísérteties visszhangként csengnek egy haldokló fülében.
Pillantásom az egybefonódó kezeinkre téved, majd fejem lehajtom…

Miért fáj ez annyira? Miért fáj egyáltalán? Hisz… ha nekem ez a sorsom, ha nekem ezt szánták, van más választásom? Letenni egy sötét esküt és meghalni, ha megszegtem.
Ennyi. Egyszerű, de mégis bonyolult. Hisz oly könnyű volna bábuként élni, nem törődni semmivel, nem foglalkozni a fura érzelmekkel, melyek egy másik személy közelében feltörnek benned… Legyen az gyűlölet, szeretet vagy szerelem…
Egyszerűen létezni, folyton felejteni és nem szeretni… Nem szeretni senkit, soha. Akkor minden könnyebb lenne.*

- Nem lehet… *Suttogom halkan, messze az éjszakába, egy távoli helyre, ahol nem léteznek megszeghetetlen eskük, ahol nem léteznek halálfalók, ahol nincsenek gyilkosságok, ahol elmondhatnám Arielle-nek az igazságot, fájdalom nélkül, őszintén.

Összeszorítom a szemeimet, és elrántom a kezem; elfordulok, háttal neki, hogy kevésbé érezzem parfümének jól ismert illatát, puszta jelenlétét, mely a végtelenségig elgyengít, érintését… *

- Miért ilyen rohadt nehéz?! *Kiáltom hirtelen, szinte már kétségbeesetten a feketeségbe, mintha magát a Sorsot kérdezném, ki megbújva egy-egy csillag mögé, sejtelmesen röhög rajtam… Öklömmel lecsapok a korlát világos kövébe, melynek eredménye a lelkit elnyomó tompa fizikai fájdalom... Újra szembefordulok vele, arcvonásaim immár lágyak…*
- Úgy szeretném elmondani, Arielle… én annyira szeretném… *Nem találom a szavakat… jobb is volna egyszerűen kimondani, tisztázni, majd nyugodt lelkiismerettel várni a mindig pontos, fájó Halált. Nem is magától a Haláltól félek én. Inkább az elszakadástól…
Az attól való elszakadástól, akihez igazán tartoztam.*

Vendég

* Ajkaim akaratlanul is megremegnek az elfolytott félelemtől.
Nem először ütköztem bele Blake ehhez a mostanihoz kísértetisen
hasonló arckifejezésébe, és nagyjából sejtettem, mit jelent...

Legbelül tudtam, már alig van időm elmondani, amit akarok.
Nem sokára ismét eltűnik az életemből, és ha mázlim lesz még
sokáig bámulhatom a parázsló cigaretta fuldoklását a padlón.
Nélküle. Egyedül. A sötét éjszakában ...

Mikor keze eltávolodott az enyémtől össze rezzentem. Teljesen
átlagos, ám addig lebecsült reakció volt ez, egy teljesen átlagos
mozdulatra. Az lehetett a hunyó, hogy a személy, aki ezzel hivatalosan
is elszakadt tőlem nem hogy nem volt átlagos, sőt! Sokkal különlegesebb
volt, mint azt bárki is el tudta volna képzelni ...

A kiáltása váratlanul ért. Szemeimet a tarkójára függesztve próbáltam rájönni,
mi is lesz a folytatás.
Abban már biztos voltam, hogy én mit fogok csinálni. Az ég világon semmit!
Ezt elég meggyőzőnek és passzivnak találtam egy életre ...
Hangom ismét élesen, keményen csattan, mikor hozzám beszél. Már nem hat meg
a szemeiben visszatetsző lágyság, már az sem érdekel, mennyire félek, hogy
esetleg megöli magát.
Már csak arra bírok gondolni, hogy nem bízik bennem. És arra, hogy én alig
2 perce teljesen kitárulkoztam, s most - eltaszítva - úgy érzem, magam,
mintha meztelenül állnék december 31-én, a legnagyob hóesésben az utcán.
Az, aki a menedéket nyújthatta most tagadott meg ...

Mikor végre úrrá tudtam lenni feltörni készülő könnyeimen, karjaimat görcsösen
magam köré fonva hátamat a korlátnak vetettem, úgy, hogy Blake még a
látóterem perifériáján se tűnhessen fel.
Mérges-szomorú sóhajt hallattam.*
- Blake ... vigyázz a cigarettával! Még a végén elveszed pár szerencséstől
az esélyt, hogy orvul meggyilkold őket. Az katasztrófa lenne ...
* Ekkor szemeimből alig észrevehetően, de kicsordult az első, apró üveggolyó. *

Tárgy: Re: Erkély Szomb. Május 15, 2010 2:45 am

*Minden tükröződik az arcán. Csalódott, mérhetetlenül csalódott, szomorú és mérges. Dühös rám, mert nem mondhatom el a titkom, de ha megtenném, még szomorúbbá és mérgesebbé tenném, mint valaha…
Hogy mit érzek? Fájdalmat és félelmet… Igen, félelmet. Félek, hogy újra egyedül maradok, hogy az egyetlen, aki számít, itt hagy, egyedül a titkaimmal, a sebeimmel, az elképesztően nehéz súllyal a vállamon.

Magányba taszítva… örök kárhozatra ítélve.
Nem érdemlek mást. Csak fájdalmat és magányt.

Szavai tőrként fúródnak szívembe és lelkembe, de éreztem, hogy ez fog következni. Védekezően maga köré fonja karjait, és az egész olyan fájdalmas látvány. Cserbenhagytam.
Cserbenhagytam…? De hisz mit tehetnék?! Pillantásomat a kastély lábánál terpeszkedő sötétségbe vetem. Innen fentről barátságosnak tűnik a mély, megváltónak a halál, simogatásnak a kín.

Olyan ez, mint egy túl jó dráma, mely elérkezett a végéhez.
De tényleg itt a vége…?

Hisz Arielle oly ártatlan és tiszta.
A szüleim pedig tudják, hogy fontos nekem. Ő lenne az első célpont, ha segítségével félresöpörném a lesújtó pengét…
Oly naiv és sebezhető, s hiába tudom mire képes, bennem van az az érzés, hogy mindenáron, az életem elvesztésével is megvédjem. Hisz van annál szebb halál, ha a szerelmedért halsz meg?
Mert mára már rájöttem, mi volt az a furcsa bizsergés a közelében. Szeretem őt, és nem úgy mint legjobb barátot, vagy egy testvért szerethet az ember.
Legbelül mindig is szerettem a bűbájos mosolyt, az aranybarna szemeket, azt a néha édesen durcis hangot, az átbeszélgetett éjszakákat, az öleléseket, az érintését, azt, hogy valaha vele lehettem.

Nem, azt hiszem nem ez a vég.
Elmehetnék, eltűnhetnék, folytathatnám a sötét életet, de önző vagyok. Hisz mi lenne velem, ha már soha többet nem mosolyogna rám?

Percek teltek el, de most elszakítom pillantásomat a tájról, s felé fordulok.
De… biztos jó ötlet ez?
Mi van, ha már végleg nem számítok neki? Mi van, ha egyetlen vágya, hogy megszabaduljon tőlem, mert nem kér egy szörnyetegből? Ha undorodik tőlem, mert csak a gyilkost látja?
Szavakkal képtelenség leírni milyen kétségbeesés fogott el a gondolatra, hogy fél tőlem, mélységesen megvet, vagy utál. Ha ez bebizonyosodna…
Nem, nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy az egyetlen számomra fontos személy gyűlöl.

Apró, szomorú és fájdalmas sóhajt engedek felszakadni lelkem legmélyéről, börtönükből szabadult, leláncolt érzelmek törnek fel bennem, de egyvalami lebeg a szemeim előtt: ha Arielle gyűlöl, nem érdemes tovább létezni…
Tényleg ezt szánták nekem? Hogy örök kételyek közt vergődve lassan megfulladjak?
De nem, nem szabad. Mert biztos van más megoldás. Mindig van más megoldás. Kell lennie más megoldásnak!

Hisz az eskü felbomlik, ha a valaki meghal, nem? Újabb válaszút…
A szülők vagy Arielle…?

A sötétség vagy a megváltó fény? Hiába, a halál elől nem tudok elbújni. És ha a szerelmet választom, a halál elől egyetlen esélyem egy újabb gyilkosság.
Vajon meg tudna bocsátani?
Na és én el tudnám valaha is felejteni…?
Mi a célja a Sorsnak velem? Ez egy hülye játék, melyben próbára tesz? Melyben azt feszegeti, mi mire képes?!

Lassú léptekkel közeledek hozzá. Elé érve gyengéden tenyerembe veszem arcát, óvatosan törlöm le a nedves csíkot hagyó könnycseppet.*
- Fáj, hogy ilyeneket vágsz a fejemhez, de tudd, én mindig is szerettelek, és ez soha nem lesz másként.

Vendég

* Nem is akartam rá nézni!
Mély vívódásomban - ha ezt vívódásnak lehet egyáltalán nevezni - még
elveszettebbnek éreztem magam. Mintha egy csapat dementor támadt
volna rám, én pedig védtelenül állnám a kínokat.
Van más választásom?

Egy pillanatig kénytelen voltam mérlegelni.
A hibák, a ballépések, amik az utóbbi időben Blake-t jellemezték
eltörölhetetlenek és megmásíthatatlanok voltak. Ha nem kötöttek volna
hozzá olyan erős érzelmek, Merlinre mondom, nem hunyok szemet felettük!

De ami tény, az tény!

Üveges szemekkel küzdöttem az apró, ezüstös patak ellen, amibe kaján arccal
bele vigyorgott a sápadt, veszta-szűz Hold!
Legszívesebben lepöckötem volna az égboltról, olyan felsőbbrendűen bámult rám.

Neki még valószínüleg sosem volt ilyen problémája! Sosem szeretett bele a Napba,
mert sosem látta. Mindig elkerülte.
Hát, miért lehetne együtt érző velem? Velem, aki ezt már kismilliószor átéltem,
széltében, hosszában?

Makrancosan kitöröltem a szememből pár új könnycseppet, ám ekkor hirtelen
megmerevedtem álltamban. Blake ujjai az arcomon vándoroltak, égő pírt hagyva
maguk után. Belém kapott a hideg, tépte, cibálta amúgy is őrlődő bennsőmet.
S közben az éjszakai, furcsa forróság kerített hatalmába.

Arca csupán jelentéktelen cm-ekre volt az enyémtől. Édes lehellete csiklandozta
az arcbőröm. Talán ennek köszönhető, hogy mielőtt még letorkolhattam volna
magam, ajkam már ott volt az övén. Nem volt hosszú, szenvedélyes csók, ugyanis
szinte azonnal ráébredtem, mit csinálok és elhúzódtam. De valami elmebeteg
módon, szinte kíváncsian vágytam arra, hogy ő folytassa ...
NEM VAGYOK NORMÁLIS!*

Tárgy: Re: Erkély Csüt. Május 20, 2010 12:35 am

*Csókja váratlanul ért, erre tényleg nem számítottam. Újabb könnyekre, szomorúan csillogó szemekre igen, de arra, hogy megcsókol, nem. Szememben furcsa fény, talán a remény szikrája villanhat át. Karom erőtlenül hullik testem mellé, de ismét felemelkedik, hogy még egyszer, utoljára végigsimítson a selymes bőrön…

Hiába tűnik úgy, hogy a fuldoklót végül kirántják a mélyből, hogy a sötétségben végre fény gyúl, tudom, hogy ez csak a csalóka látszat. A valóság teljesen más. A sorsom már rég eldöntetett, a jövőmet pedig ezúttal nagyon nagy fájdalmak árán is lehetetlen lenne megváltoztatni. Nem tudok mást tenni – el kell fogadnom, fel kell adnom.

Lassan közelebb hajolok hozzá, arcom éppen súrolja az övét.*
- Nem akarlak elveszíteni… *Tompa suttogásom közvetlenül a füle mellett hagyja el számat, tenyerem pedig gyöngéden fordítja arcát felém. Ajkaimmal végigsimítom bőrét a puha szájakig… Parfümének finom, ismert illata ismét hatalmába kerít…
Oly jó volna átölelni, biztonságban érezni, és soha többé el nem hagyni…
Apró csókot lehelek ajkaira, mintegy búcsúzóul a pillanatért.

Hogy csak pusztán egy gyenge pillanat lett volna az első csók is? Igen, valószínű. Egy hiba, melynek nem lett volna szabad megtörténnie, mely összekuszálta a dolgokat, mely nehezebbé tette az amúgy is elég nehéz elszakadást. Éppen ezért most elhúzódok tőle, de ujjaimmal vissza-visszatérve, újra és újra simítva az édes pírborította arcot, az elválást halasztom…

S legbelül érzem, hogy az ostoba mesék egy kicsiny, felejtendő égitestről megfoghatatlan csodát rejthetnek.*

» Erkély
» Erkély
» Erkély