Kissé romos ház Wilard szélén - Watson "kúria"

*Lace érkezik az épület elé hopponálva. Érkezéskor kicsit meginog, nem biztosan áll a lábán.*
- Ezt még gyakorolnom kell azt hiszem.
*Motyogja maga elé, majd felnéz a házra. Fura ízlése van a testvérének, ezt el kell ismerni. De nem bánja. Fekete nadrágot visel, bakanccsal, és egy fehér pólót, amire most egy sötétkék pulóvert vett fel, a hideg éjszaka ellen. Közelebb sétál, és az ajtó előtt megállva, illedelmesen bekopog. Tudja, hogy Will tudja, hogy itt van. Szinte érzi, ahogy jön le a lépcsőn.*

*Will lesétál a lépcsőn, és kinyitja az ajtót.*
- Jöhettél volna az előszobába is, öcsi...
*Mondja mosolyogva ikertestvérének. Valamit tart a kezében: Egy dobozt, amit fekete-ezüst csomagolópapírral takart le. Int öccsének, hogy az jöjjön be, és beljebb sétál.*
- Csak csendben, asszonkám már alszik.
*Suttogja vigyorogva, és belép a nagyszobába, majd ledobja magát az egyik fotelbe. A dohányzóasztalra már ki van készítve két pohár, egy üveg pezsgő, egy üveg vörösbor, és két üveg sör. Ott pihen még egy hamutál és Will cigarettája is.*
- Tedd le magad. Beszélnünk kell...
*Mondja. Látszik rajta, hogy örül, hogy testvére itt van.*

*Az ajtó nyílására kissé megkönnyebbül. Biztos, hogy jó helyre jött. Aztán a megjegyzésre biccent.*
- Legközelebb oda fogok. Csak egyenlőre próbálgattam, hogy tényleg tudok-e így utazni.
*Magyarázza, majd belép és a bejelentésre, hogy az asszonkája alszik kissé elvigyorodik. Szóval igazak a pletykák.*
- Asszonkád?
*Kérdez rá azért, majd a nappaliba érve, az egyik Liamhez közeli fotelbe huppan ő is. Felhúzza a lábait, és maga alá hajtogatja őket, törökülésbe.*
- Itt vagyok, beszéljünk.
*Mondja, kicsit komolyabban, mert érzi, hogy testvérét, valami bántja.*

- Először a jó hírek... Bár még nincs tizennyolcadika, de nem bírom ki... Boldog születésnapot!
*Mondja, és ezzel átnyújtja a dobozt. Ha Lace kinyitja, egy harminc centi hosszú pengéjű rozsdamentes acélból készített tökéletes vadásztőrt talál benne. William mosolyogva figyeli Lace minden reakcióját.*
- Mivel nem ismerlek még annyira, magamból indultam ki, és én megőrülök a késekért...
*Mondja kicsit szégyenkezve.*
- Kérsz valamit inni?
*Kérdi, majd a kért italt kitölti mind magának, mind a fiúnak, hogy utána megszólaljon.*
- Mostanság terrorizáltam kicsit az igazgatót. Meg elrendeztem az egyik diákját... És Alex lábába állítottam a késem...
*Mondja, majd némi szünetet tart.*
- Nem tudta, hogy ki is vagyok valójában, elfedtem a kilétemet... Máig... Ma sikerült felismernie az utcán, és ez neked is gondot jelenthet. Látta az arcom, és valljuk be, a kettőnk közötti kapcsolat igen egyértelmű...
*Itt rágyújt.*
- Szeretném megtárgyalni veled, hogy mi legyen most...

*A jó hírekre tényleg kíváncsi, de a dobozra amiről kiderül hogy a születésnapi ajándéka, kissé meglepődötten néz. Na jó. Nagyon meglepődötten, de elfogadja, és miközben bontogatja, kicsit szégyenkezve vallja be.*
- Én sajnos nem készültem most ilyesmivel. 18-ára szántam, hogy akkor adom oda.
*Majd, mikor kiderül, hogy mi van a dobozban, először kicsit elcsodálkozik, aztán elmosolyodik, és ezzel a boldog mosollyal néz a testvérére.*
- Köszönöm szépen. Szerintem annak is örülni fogsz, amit 18-án kapsz, bár az nem kés.
*Teszi hozzá, és valóban kíváncsi, hogy miként fog vélekedni Liam a bokáig érő vadiúj bőrkabátról, aminek van pár extrája. Például, hogy van kapucnija, pedig a bőrkabátoknak eredetileg nincs, és bizonyos átkokat képes semlegesíteni. Nyilván nem a három főbenjáró átkot, hanem pár gyengébbet. Újjonan kapott tőrét, rögtön be is csúsztatja a bakancsába.*
- Pezsgőt azt hiszem.
*Választ italt, majd mikor megkapja amit kér, a poharat nézegetve előrenyújtja, hogy koccintsanak, de lefagy mikor a rosszabb hírek jönnek.*
- Mit csináltál? És még élsz? Tesó, te tudsz valamit. De mégis mikor kit hogyan? Mesélj.
*Kéri Lace kíváncsian, nem tudva ki a szerencsétlen áldozat.*
- Felismert? Ez nem jó, rám nézve sem ebben igazad van.
*Kénytelen egyetérteni a másik helytálló elképzelésével.*
- Nem tudom, nyilván nem lenne jó ha most visszamennék Alex orra elé, ezzel tökéletes célpontot nyújtva neki.
*Filózik, majd belekortyol a pezsgőbe, amit nagyon finomnak talál.*

- A leányzó neve Ginevra Gwendolyne Green... Valami negyedéves plamás kis szuka...
*Mondja.*
- Lényegtelen a kiléte. A lényeg, hogy kapott egy Crucio -t, ám Alex előbújt, összecsaptunk, és kést állítottam a vádlijába. Ezért biceg a nyomorult. Viszont a gond az, hogy mivel látta az arcom, ha meglát téged, fel fog keresni. Tehát vagy nagyon jól bujkálj, vagy költözz ide...
*Mondja, és meghúzza a pezsgőspoharat.*
- A probléma ott kezdődik, hogy Alex itt lakik Wilardban, tehát itt is van esély arra, hogy meglát. Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, hogy ketten vagyunk, de félek, még megpróbálná kiverni belőled, hogy hol vagyok. Viszont Lúval most költöztünk ide be, nem szívesen állnék máris tovább.
*Száját elhúzza, és morcosan nézegeti a poharát.*
- Ezt igencsak elcsesztem... És most kellene valami ötlet. Szóval ha van valami, amit hozzá tudnál fűzni, kérlek, mondd most...
*Mondja, és nagyot szív a cigarettából. Különös érzés fogja el. Kezd rájönni, hogy jobban aggódik Lúért és Lace -ért, mint önmagáért. Pedig ez ritka... Életében először úgy érzi, igai családja van. És ezért a kettőért meghalna.*
- Ha bármi bajod esik, én a halálba kínzom Wilfredet, ez is biztos...
*Morogja.*

*Megrázza a fejét, nem ismer ilyen nevű embert.*
- Nem ismerem. Szerintem addig jó nekem.
*Mondja, majd a mesélésre kicsit elgondolkodik. Nem könnyíti meg a helyzetet hogy Liam összecsapott Alexel. Sőt, ami azt illeti, ezt nem kellett volna. Még nem.*
- Értem, szóval most ha lehet még halálosabb ellensége vagy az igazgatónak mint voltál. Nost nem tudom mennyire volt ez jó ötlet, mármint nekimenni, de...nem tudom. Nem akarlak itt zavarni titeket, és ahogy elnéztem múltkor a barátnőd sem kedvel túlzottan. Csak útban lennék nektek.
*Szabatkozik, arra hogy ideköltözzön, úgy érzi nem kellene megtennie, nem lenne belőle semmi jó. Mármint, csak útban lenne a fiatal szerelmesek körül.*
- Értem, tehát ő is itt lakik, remek, nem tudott volna messzebb költözni, nah mindegy.
*Itt ráébred, hogy nem a saját, hanem egy bizonyos szőke férfi gondolatait mondja ki. Neki személy szerint semmi baja nincs az igazgatóval, még csak nem is találkozott vele.*
- Nem tudom mit lehetne most csinálni. Szerintem egyenlőre ne mozdulj ki, hanem ha már vannak a többiek, velük csináltass valamit. Szóval érted, megmondod, X-nek hogy konkrétan mit csináljon, záros határidőn belül, te pedig maradj itt egy kicsit.
*Javasolja, hogy maradjon Liam a seggén egy kicsit, az lehet hogy használna.*
- Remélem nem lesz erre szükség. Igyekszem vigyázni magamra.
*Ígéri meg kis mosollyal, és szinte látja, mi zajlik le Liamba. Jól esik neki, hogy van valaki aki aggódik érte, mégha az a valaki az is aki.*
- Szép kis kalamajkába keveredtél hallod....
*Jegyzi meg miközben tovább kortyolgatja a pezsgőt.*

- Ne hülyéskedj már, Wallace, nem zavarnál itt senkit. Nagy ez a ház, Lú is megszokna, elvégre a család tagja vagy, és jó lenne itt nekünk. Két ilyen nagy tudású varázsló meg tudná védeni könnyedén, és Alexszal is könnyebben vennénk fel a harcot...
*Mondja, majd kiüríti poharát, és elnyomja cigarettáját.*
- Ezen kívül nem kéne aggódnom, hogy az a kinyalt majom megtalál téged az iskolában. Nem lenne rossz...
*Egy pillanatra elmereng, majd előveszi rúgós kését, kipattintja, és pörgetni kezdi az ujjai között. Látszik, hogy igencsak jól bánik a késsel.*
- Hát igen, ez a kalamajka most nem kellett volna, de nem hagyhatom, hogy Alex megtudja, hogy egy kicsit is tartok tőle. A fickó nem annyira gáz, csak rosszkor rossz helyen van.
*Magyarázza, majd feldobja a kést, és elkapja.*
- A világ egy nehéz hely, és ezt Alex barátunknak is meg kell tanulnia. Nem sakkozunk, itt nem csak bábukra megy a cél, itt emberek forognak kockán. Én vagyok a sötét király, és kicsit könnyebben veszem, ha egy-egy katonám kidől a sorból, kivéve ha a sötét királynőt vagy a legjobb huszáromat veszíteném el...
*Mondja, és ezzel megveregeti Wallace vállát.*

- Ez igazán rendes tőletek, átmenetileg elfogadom a vendég látást, most jobb lesz nem Alex orra előtt flangálni. Am mondtam, nem terveztem belefolyni ebbe a háborúba, de úgy tűnik hogy nem sok választást hagynak nekem a körülmények.
*Sóhajt fel, és kinyújtja a lábait, mert kezdenek elzsibbadni.*
- Nem tudom, mi legyen. Szóval igen nem lenne jó, de az iskolába emiatt nem mehetek vissza, maximum a cuccomért, azt is csak éjjel hozhatnám el, hogy ne lássanak meg.
*Filózik tovább, nem tetszik neki a helyzet, nagyon nem, de nem tud ellene mit csinálni. Alex és Liam akaratlanul tettek neki keresztbe egy fél éltre kb.*
- Hát erről nem tudok hogy nyilatkozni, csak annyit tudok Alexről amennyit te meg Anor.
*Jegyzi meg ,mert ő ugye még életében nem látta az igazgatót.*
- Nehéz hely, de nem feltétlenül kell annak lennie. Úgy értem, neked éppen kik az embereid? Kikre tudsz támaszkodni? Ha azt mondod senkire, akkor ott már nagy baj van.
*Mondja Lace, és kíváncsian várja testvére válaszát, mert Anor emlékeiben látott egy igen szimpatikus szőke fiút, aki elvileg a lehetséges utódok közt a másik lett volna. És meglepve vette észre azt is, hogy Anor gondolatai még mindig affelé húznak. Mintha valami nem lenne rendben.*

- Tényleg nem zavarsz, Wallace... Ne aggódj. Ha Lú átmenne Sárkány ladybe, majd lenyugtatom...
*Vigyorodik el Will.*
- Hát, ha számítanom kell valakire, gondban vagyok... Három diák halálfaló van, és egy felnőttről tudok. Cassandrára, a felnőttre szerintem számíthatok...
~Hacsak nem haragszik őrülten.~
- Ted Forrester gázos, ő afféle rivális, és valahogy meg kell békítenem... Főleg most, hogy Lú közben járt az ügyében... James Miller már más tészta, rá szerintem számíthatok. Blake A. Attaway... A kóbor bárány, őt még elő kell kerítenem valahonnan.
*Mondja kicsit morcosan.*
- Szóval nem épp rózsás a helyzet, de valahogy kikecmergünk belőle. Egyelőre nem hiszem, hogy baj lehetne, de azért jobb félni, mint megijedni.
*Magyarázza.*
- Mondj valami bíztatót, kérlek...

//FAGY//

*Az első emeletről baktat le, egyedül. Körülnéz, majd a konyhába trappol, egyedül. Visszamegy a nappalba, majd leül egy fotelba, egyedül.
Ma egész nap nem látta Williamet. Ha jobban belegondol és nem csak álmodta, akkor este is felkelt, felriadt és Will nem volt mellette. Vagy az csak álom volt? Mindegy, mert reggel, amikor Lú felébredt már biztosan nem volt mellette szerelme. ~Biztos valami elintézhetetlen, elhalaszthatatlan halálfaló mester ügy...~ Forgatja a szemeit, majd felsóhajt. Kezdi zavarni a csönd és a magány. Zene, vagy társaság, vagy valami kellene...
Aztán meglátja macsekját, amint a kijárati ajtó felé száguld.*
-Helyes! Hagyj itt Te is! Fiúk... *sóhajt, majd a macska tényleg kisomfordál, ahogy Lú ajtót nyitott neki.*
-Nem elég nagy a ház, és nincs tele vadászható egerekkel! *ingatja a fejét és visszadől a kanapéra.
Nem öltözött át, pizsamájában van, ma nem készült sehova. Fekete és piros csíkos hosszú ujjú pizsamájára egyetlen fekete pulóvert húzott fel, ami... Willé. Fejére húzza a pulcsi kapucniját és elfekszik a kanapén, elhelyezkedik... és pihen. Közben pedig vár, hogy hátha felbukkan Liam...vagy akárki. Csak el ne aludjon...*

//Ez csak ilyen "Nem bírom ki úgy sem" kezdés... tehát most ide addig ne nagyon írjatok (feltételezem nem is akartatok) amíg Teddel el nem intéztük az elintézetlent. (És reménykedjetek, hogy Ted nem megy Will után XD// Twisted Evil

*Ted a házat szemléli amit ő magában inkább csak romnak nevezne. Nem volt egyszerű ráakadni ez tény. Most azonban, ahogy itt áll a ház előtt, készen arra, hogy a gyászoló barátnő szemébe mondja, hogy mi történt. Nem, még sem tűnik jó ötletnek. De rászánja magát, és belép a házba. Nem áltatja magát, hogy nincs itt senki, hiszen Lúnak itt kell lennie valahol. Nem kísérletezik, hanem elkiáltja magát.*
- Lúúúú *aztán vár egy kicsit, hogy szavainak van-e eredménye a viszhangon kívül Szokásos fekete szerelésében pompázik, Will pálcájával kiegészülve.*

*Még jó ideig relaxál a kanapén. Már-már elaludni készül, észre sem veszi, hogy nyílik az ajtó és valaki belép. Arra viszont már kipattannak a szemei, amikor valaki elkiáltja magát. Első pillanatban azt hiszi Will, de a hangból már rájön, hogy nem, nem szerelme. Azért hamar felül, hogy meglesse kit hozott ide a sors.*
-Ted? -nyílnak nagyra szemei, ahogy megpillantja a szőkeséget. A fiút nagyon régen nem látta, már épp ideje volt beszélniük. Vagány mosolyra húzza a száját, közben pedig feláll és a kanapé háttámlájának dől.*
-Na mi az, Ted? Látogatóban? Rég dumáltunk... *egy pillanatra elgondolkodik...Ted is halálfaló.*
-Ha Willt keresed, nincs itt. Nem tudom hol van... reggel óta várom! *mondja, mert szent meggyőződése, hogy a srác Liamet keresi.*
-Amúgy hogy vagy? Hallom Te is a halálfalók büszke csoportjába vonultál... *felsóhajt.* -Sosem foglak megérteni titeket!

*A lányra pillant, mikor az feláll jelezve ezzel, hogy a kanapén üldögél. A fiú felsóhajt, és viszonozza a köszönést.*
- Szia Lú. *Igen régen beszéltek, és ennek a mainak a lány nagyon nem fog örülni. Jó lesz ha élve megússza.*
- Jah, látogatóban. Hozzád jöttem mi azt illeti. És a témának köze van Williamhez is. Attól tartok rossz híreket kell veled közölnöm, szerintem ülj le inkább. *vezeti be szörnyű meséjét, és ő maga átsétál a nappali másik felébe, hogy ha Lú leül, akkor onnan is szemtől szembe legyenek. Nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, és hogy mit mondjon.*
- Attól tartok, utálni fogsz ezért az egészért, és én meg fogom érteni. *hajtja le egy kicsit a fejét, a fiú, majd összeszedve magát a lány szemébe mélyeszti tekintetét.*
- William tegnap este meghalt. *a szavak súlyosan viszhangoznak, a szobában, hidegen, kegyetlenül.

*Látszik Teden, hogy nem épp boldog pillanataiban van.*
-Hozzám? *kérdez vissza először, aztán inkább csak csendben figyel Tedre. Egyre rosszabb előérzete van Lúnak.
Arra, hogy utálni fogja Tedet, összehúzza szemhéjait és igen furán, fürkészőn figyeli a fiú tekintetét.*
-Ugyan már! Miért utálnálak téged? És mi van Willel? Milyen rossz hírek? *aztán a tanácsot megfogadja és leül a kanapé karfájára, de nem nagyon bírja már ezt az időhúzást. Már-már kérlelőn néz Tedre, hogy mondja már, főleg, hogy látszik a fiún, hogy valami olyasmit fog mondani, amit lehet inkább nem akarna tudni.
Aztán a szőke srác végre kinyögi.*
-Hogy mi? *suttogja maga elé a lány és hiába ült le, most lassan feláll és közelebb lép Tedhez. Arcáról minden apró jele a boldogságnak lefagyott, de még nem hiszi el... egyszerűen nem képes felfogni a hallottakat. Szemei kerekre tágulnak, ő pedig csak ledermedten áll a fiúval szemben.*
-Hogy érted ezt? De mi történt? *hagyja el száját néhány halk kérdés, de hangján érződik, hogy egy darabig nem fogja felfogni, hogy többet nem láthatja szerelmét. Talán sosem fogja elhinni igazán...*

*Hát nincs boldog hangulata ez tény, főleg attól ami a vallomásból még vissza van.*
- Mondjuk simán utálhatsz ha megtudod mi történt. *néz komoran a fiú, és nem kis lelkierő kell, hogy bevallja Lúnak a tegnap történteket. Látja, hogy milyen reakciót váltott ki Will halálhíre Lúból, és valahogy megborzong. elképzeli, milyen lenne, ha Sindynek vinné valaki az ő halál hírét.*
- Nos, tegnap este történt, a menedékhelyen. Én ott voltam, majdnem kora délelőtt óta, Will pedig este jött, futott, azt mondta Wilardtól a menedékig. Ki volt fulladva, alig állt a lábán, és.... nekem meg volt egy feladatom. *meséli a fiú, de itt kicsit megakad, és erőt gyűjt a folytatáshoz.*
- Én öltem meg Williamet, nem tagadom, de nem vagyok rá büszke. Az ok, amiért itt vagyok, hogy átadjam neked a halála előtti szavakat. Azt mondta, nagyon szeret, és hogy próbáljak vigyázni rád. Kérte, hogy Wallacera, meg te figyelj oda, mert még menthető, ezt mondta szó szerint. Amikor elérte az átok, a te neveddel az ajkán halt meg, azt üvöltötte a világba, hogy "Luthia, nagyon szeretlek." *meséli el a részleteket is, majd ismét felsóhajt.*
- Most már érted, miért mondtam hogy utálni fogsz?

*Ledermedve áll a fiú előtt, úgy hallgatja végig a történteket. Tekintete üveges, könnyek sehol. Szíve hatalmasakat dobban, levegőt meg mintha alig venne. Mozdulni sem tud, nem hogy mondani valamit.
Aztán szép lassan mindenre fény derül. Hatalmas döbbenet, csalódottság és az életkedv folyamatos vesztése ül ki az arcára. De nem tesz semmit. Nem tud. Ted ölte meg Kedvesét...
Amikor Will utolsó szavait hallja, akkor kezdenek el gyűlni szemében a könnyek, de még mindig látszik a tekintetén, hogy nehéz lesz ezt feldolgoznia. Még egyet közelebb lép Tedhez, így már pontosan előtte áll, pontosan vele szemben.*
-Hol van most? *kérdi remegő hangon, de alig halhatóan. A fiú kérdésével nem törődik. Már semmi nem érdekli a külvilágból.*

*Ahogy meséli a tegnapi rémtörténetet, mert annak illik be az egész, látja a lassan végbemenő változást. A lány szemei kezdik elveszíteni a csillogásukat, már nem olyan fényesek, meg szólalni meg nem szólal meg, csak figyel arra, amit a másik mond. Tudja, hogy Lú csalódott benne, hogy ő tette tökre az életét, amit eddig boldogan élt Williammal, de nem tud már mit tenni. Ha akarna sem tudna, és ami azt illeti, lelkének egy sötét, romlott zuga, örül hogy így alakult.*
- Én tényleg sajnálom, Lú. Meg kellett tennem. * teszi még hozzá, majd a kérdésre is felel.*
- Biztos helyen van, elvittem a Leaderhez.. *mondja a fiú, és a lány élettelennek tűnő szemeit fürkészi. Itt valami nem stimmel. Mást várt, kiakadást, dühöngés, hogy neki esik, foggal körömmel, erre az összetörtségre nem számított.*

*Már a lábán is alig áll. Csak a könnycseppek csillognak szemein, de Lú csak bámul a fiúra... semmi élet nincs a tekintetében, ha megmozdul, az is robotos és remeg.
Nem tudja azt sem, hogy álmodik vagy ...vagy hogy egyáltalán mit csináljon, mit kezdjen magával....*
-Meg kellett tenned... *suttogja, de ez a pár szó ijesztően hirtelen életet hoz a szemébe. Lángokat! Ez az amit Tednek nem kellett volna mondani. És most az fog következni, amit Ted az elejétől fogva várt.*
-Meg kellett tenned??? *mondja már több erővel hangjában, de persze szemeiben még ott csillognak a könnyek, amik a következő szóval el is kezdenek lefolyni az arcán.*
-Gyilkos! *üvölti megtörten, hogy a ház majd össze nem dől, közben pedig hatalmasat lök Ted testén, de olyan erővel, hogy ha az nem számított rá, még hátra is eshet. Lú pedig felé közeledik, szemeiben a hatalmasra csapnak a lángok... lehet most ő fog ölni?*
-Gyilkos vagy, Ted! Egy féreg! *nem üvölt, de hangja erős, alattomos, mindenre elszánt.*
-És mégis, hogy mersz idepofátlankodni ezek után? Egy senkiházi féreg vagy... GYILKOS! *már pálcája is a kezébe került és azt Tedre szegezi. Bár egyértelmű és azt Ted is tudja (ha csak nem gondol arra, hogy Willtől...) Lú nem tudja a halálos átkot.*

*Hirtelen meglepő változások mennek végbe a lányon, a robotszerű viselkedés megváltozni látszik, a szemek élettel telnek meg, és Lú kiakad. Amit Ted várt, illetve annyira nem, de akkor már inkább ez mint a zombi módra való viselkedés.*
- Igen, ezt mondtam. Hogy meg kellett tennem. * szegi fel fejét a fiú, és úgy fogadja, a már szinte várt, sértéseket, amiket a fájdalom és düh mondat Lúval. A taszigálást viszont nem tűri, így inkább csak hátrál a lány elől, de amikor annak a kezébe pálca kerül, nem hezitál tovább. Oldalra vetődik, és egy bukfenccel a lány háta mögött köt, ki, hátulról átkarolva őt. Nem attól tart hogy benne tesz kárt, hanem attól hogy a lány saját magában. *
- IGen tudom, hogy mi vagyok, de ha ez vigasztal a szívszerelmed sem volt semmivel jobb nálam. Vagy talán elfelejtetted? Hogy ki volt Éjkacaj? *sziszegi a lány fülébe, hogy az lehetőleg figyeljen a szavaira, a szabadulási kísérlet mellett.*
- Az egyetlen ok amiért ma idejöttem az volt, hogy a riválisom utolsó kívánságát teljesítsem. Ez nem pofátlanság, hanem tisztelet a halott ellenfelem iránt. *suttogja még a lány fülébe.*

*Minél többet beszél Ted, Lú annál tovább hergelődik. És Ted úgy látszik nagyon szeret beszélni...
A pálca Tedre szegezve és Lú hihetetlen vad tekintettel figyeli a szőke fiút.*
-Gyilkos! *szegi utoljára neki a fiúnak a szót kegyetlenül, de az egy pillanat alatt mögötte terem és átkarolja Lút, amit a lány még nem egészen fog fel, pedig már rég ellökte volna magától a srácot, hogy ne érjen hozzá.
Igen, most pont az hiányzik a kis lelkének, hogy Will rosszabb pillanataira emlékeztessék. Igen, Lú nagyon is tudja milyen tudott lenni Will... sőt, ő tudta igazán. De az idő felfogatta Lúval, hogy Willnek is volt szíve... nem is kicsi.*
-Ne merd kimondani még csak a nevét se! *üvölti és löki el magától Tedet. Ahogy Tedre néz, láthatja a fiú, hogy szemeiből egyre jobban folynak a könnyek és lassan már pirossá válik a könnyezéstől. De nem törődik a könnyekkel. Tedet figyeli, bár egyre jobban homályosulnak el szemei. Aztán még igen szívesen nekivágna pár "szép" dolgot Ted fejéhez, de a "halott" szóra újra a megtörésbe zuhan.*
-Szeretlek Will! *szólal meg csak úgy maga elé, ahogy egyre nagyobb sírásban tör ki, de ezekkel a szavakkal egyszerre ki is leheli utolsó tartó erejét is és Lú térde rogy, teste összecsuklik és amennyire csak tudja húzza össze magát. A hozzá legközelebbi dologhoz, amit érez, vagyis a kanapéhoz közelebb húzódik és mintha átölelni akarná, kapaszkodik bele, arcát pedig annak párnáiba temeti.*
-Szeretlek Will... *suttogja és úgy sír, ahogy még soha. Megtörten, életkedv nélkül....fájdalmasan...*

*Látja, hogy a lány már nem akarja érteni amit mond. Inkább hergeli magát tovább, és elengedi a füle mellett, azokat a szavakat amiket ő komolyan gondolt.*
- Mintha már mondtad volna. * húzza el a száját, kicsit, majd mikor ellökik, elereszti a lányt. PErsze, azt nem hagyja, hogy esetleg benne kárt tegyen, de úgy tűnik megmaradnak a szavak szintjén. Ez áldásos... vagy talán mégsem annyira.*
- Emlegethetem, más néven is, attól még nem fog visszajönni.* mondja, csendesen ellentétben állva a lány hangos kitörésével. Mikor Lú, a kanapéra rogy már lépne, hogy segítsen neki, de meggondolja magát, és visszahúzza a kezét. Lelkiismeret furdalása van a helyzettől, de azzal nyugtatja magát, hogy majd elmúlik.*
- Én csak, ennyit akartam mondani, és azt hogy sajnálom. *teszi még hozzá halkan, majd elindul a kijárat felé. Nem tervezett itt sokat időzni, a végén még Lú megint összeszedné magát. Azt pedig a lelkiismerete nem bírná elviselni. Így hát az ajtón kilépve, még egyszer visszanéz, és elhopponál. Csak egy kósza suttogás marad utána.*
- Sajnálom....

*Már nemigen hallja, vagy nem akarja hallani a fiú szavait. Egyre szorosabban húzza magát oda a fotelhoz. Most Will vigyázó, óvó ölelése hiányzik neki a legjobban.
A szavak, melyek még Willről hangzanak el... pontosabban egy szó...ami Lú elméjébe szöget ver. "Feltámadni". Bár egyelőre azon kell valahogy túl lennie, hogy Will már nincs. Nincs többé...*
-Dehogy sajnálod... *súgja még a párnákba könnyei között mielőtt Ted elhoppanál.
Igazából Lú nem is látja, hogy Ted elment, csak a csendből jön rá, hogy egyedül maradt. Egyedül... Örökre egyedül...
A ház halál csendjét csak sírása és levegő után kapkodása töri meg.
Hirtelen valami selymeset érez mozogni a kezénél. Felpillant, szemében valami remény féleség csillan meg, de ahogy meglátja a szomorú szemű macskát, újra kitör.*
-Hagyj békén! *üvölti és egy mozdulattal ellöki magától a macskát és felrohan az egyik hálószobába. Az ágyba veti magát, magára húzza a takarót és egy párnát kezd szorongatni, ahogy könnyei egyre jobban megerednek. Szemei kezdenek bedagadni, de nem érdekli.
Teste remeg, hiába a takaró, hiába bármiféle kandalló amiben még ropog a parázs... Úgy érzi nincs ereje semmihez. Nincs ereje ebbpl az ágyból többet felkelni. És nem is akar. Talán jó ideig nem is fog. A párnát, amit szorongat, most semmilyen erős kéz nem tudná kihúzni öleléséből. Takarója már a fején, majd eszébe jut milyen pulcsit húzott ma fel...még jobban összegömbölyödik, mintha magát a pulcsit is ölelni akarná és újabb sor sírásba kezd...
Will meghalt... a szerelme nincs többé... Ezek a gondolatok keringenek körülötte, majd pár óra sírás után végre elalszik, bár nem túl mélyen, nem túl pihentetőn és többször is felriad álmában, ahogy meglátja meghalni Willt...*

//Bocs, hogy ilyen hamar, de ne várjátok el, hogy kibírom, hogy a megírt hszt ne tegyem be... És nem szeretném Lú le és felépülését hónapokig húzni... mert a valóságban ez minimum hónapok lennének...nézzétek el légyszi.//

*Nagyjából három napja, hogy Lú megtudta a szörnyű hírt, Kedvese meghalt. Azóta egyszer sem kelt ki az ágyból, nem evett és nem ivott semmit. Álmaiból legalább óránként felriad, Will után üvölt és sír, keservesen sír. Legtöbbször a takaró alá bújik, közben egy párnát szorongat és alig mozdul. Ha nem akar, akkor is Szerelmére gondol és arra, hogy milyen jó lenne, ha most itt feküdne mellette és átölelné, majd csókokkal ringatná el. És minden egyes ehhez hasonló gondolatra elsírja magát. Lú nagyon legyengült. Jóformán nem lát a sok sírástól és a szeme törölgetésétől, ki van száradva és a folytonos gyász tönkreteszi a lelkét is. Korgó gyomrát nem veszi észre, talán nem is érzi, hogy éhes, valahogy elszállt az utolsó cseppnyi ereje is. Még mindig William pulcsija van rajta, így folyton érezheti a fiú illatát és így egy fokkal talán közelibbnek érezheti azt az áhított ölelést...
Elaludna, de ahogy behunyja a szemét azonnal Will képe jelenik meg előtte. Will, akit annyira szeret. Még mindig szereti. Szerelmes belé! És szavak nincsenek rá, hogy mennyire hiányzik most Lúnak. Akkor is örülne most a fiúnak, ha az vad és eszetlen hangulatában lenne...
Se az ébrenlét nem hagyja nyugodni, se az álmok. Ha ébren van, fáj minden porcikája, remeg és gondolatai folyton Liamen járnak. Ha elalszik is Szerelmét látja, amint Lú elárulja őt és a fiú meghal... miatta....
Igen... az elmúlt két napon ezen jártak a gondolatai. Hogyha Lú nem megy bele abba, hogy választhat egy másik diákot, akit Will nem bánt... ha Luthia nem épp Sindyt választja... Liam még élne... Ebben biztos és ezt a gondolatát senki nem tudja kitépni belőle... ahogy a múltat sem.
Aztán zsibbadni kezd jobb oldala és fordulna egyet, de puff, Luthia leesik az ágyról. Majd két napja alig mozdult meg, első fordulásával pedig leesik az ágyról. Fájdalmasan felnyög és elernyed a földön pár percre, karjaiból kidől a párna, amit eddig szorongatott és csak a plafont bámulja. Aztán érzi, hogy fázni kezd a hideg padlón és felfogja, hogy akkor eddig nem a hidegtől reszketett. Pedig fázott... csak eddig egyedül a lelke fázott...
Nagyot sóhajt, most legalább tíz perce nem kezdett sírásba a folyamatos gondolkodás közepette. Még nem mozdulna meg, semmi ereje rá, de az újabb didergés arra készteti, hogy visszamásszon az ágyba. Felkapaszkodik az ágy szélére és megpróbálja felhúzni magát. Keserűen tapasztalja, hogy alig bír lábra állni, de azért nagy nehezen sikeredik. Bedől újra az ágyba a párnák és takarók közé. Ahogy elhelyezkedik és végre magára húzza az egyik takarót, agyában felvillan a felismerés... éhes. Megérzi hihetetlen éhségét és szomjúságát. Nem akar felkelni, de nem bírja, a hányinger kerülgeti... felül hát lassan az ágy szélére, majd erőt vesz magán és feláll. Óvatosan lépkedni kezd, mezítláb, ami biztosan nem tesz majd jót legyengült immunrendszerének. Aztán valahogy lebotorkál a lépcsőn, többször meginog, remeg a lába, néha-néha furán lép, alig tartja magát, de a falhoz támaszkodás segít talpon maradnia. Lent örömmel veszi (már amennyire tud örömöt lelni bármiben is mostanában), hogy itt pont ugyanolyan sötét homály uralkodik, mint az első emeleten. Az egész házban, mindenhol le vannak engedve a redőnyök és be van zárva minden ablak. Bár így a levegő áll és egy idő után elkezd dohosodni, porosodni, a lányt ezt most kifejezetten jó néven veszi.
A konyhába lépked, majd fél perc küszködés után kinyitja a hűtő ajtaját. (Az ajtó zárja erősebb volt, mint Lú ilyen legyengült állapotban.) A hűtőszekrényből kiárad a hideg, közvetlen a lányra, aki iszonyatosan elkezd remegni, mellette teljesen kisírt szemét majdhogynem égeti a hűtőszekrény erős fénye. Nézi az ételeket, mi a választék. Ezeket még Liam vásárolta... halála előtt... Aztán egyszerűen csak belöki az ajtót. A csapra néz és a poharakra. Éhes és szomjas, nem is kicsit, de nem tud enni... egyszerűen, ha erőltetnék se lenne képes rá. Kicsoszog a konyhából, majd a legközelebbi kanapéra dől, mert már érezte, hogy nem bír sokáig talpon maradni.
Fekete macskája egy apró, laza mozdulattal ugrik fel a kanapéra, majd telepedik le közvetlen Luthia teste mellett. A lány ránéz, elmereng és a pár napja történtekre gondol...*
-Bocsáss meg... *a macskának suttogja, alig érthetően, nehezen formálja a szavakat. A semmibe mered, az is lehet, hogy elméjének egy része Williamhez címezték ezeket a szavakat. A cica csak felnéz rá, rászegezi zöld szemeit, mintha csak annyit mondana "Semmi baj" és hozzá bújik. Luthia átöleli, közben pedig a vele szemben lévő üres falat bámulja.*
~Mit szólna, ha így látna? Erősnek kell lenni, biztosan nem örülne, ha látná, hogy ennyire elhagyom magam... nem... NEM! Ezt nem szabad!~ *ilyesmi gondolatok járnak a fejében, miközben újra könnyezni kezd....*

*Az ajtó zárja kattan, ahogy a néma ajtónyitó varázslat elfordítja a zárat, majd a hatalmas, két méteresnél magasabb, szinte hihetetlenül széles vállú, hosszú hajú norvég benyit. Jobb kezében ott lóg a hatalmas, súlyos csatabárd. Kicsit idegeskedve néz körül... Ha a híresztelések helyesek, a Watson kölyköt utoljára errefelé látták, és Wulfgar fejébe vette, hogy megtalálja. Ahogy belép, és körbepillant, egy alakot lát meg a kanapén. Két kézre fogja a harci bárd nyelét, felemeli, és elindul az ülőalkalmatosság felé, ám mikor meglátja, hogy egy fiatal lány fekszik ott, leengedi a fegyvert. Idegesen körbepillant, majd a földre fekteti a fegyvert, nyeléből kipattintja pálcáját, és letérdel a lány mellé, megérinti a vállát.*
- Minden rendben, apróság?
*Kérdi kellemes, lágy, mély hangján.*
- Ki bántott?

» Oswald kúria
» William Quentin Watson