Karakternév: Sylen de Honas
Kor: 510-év (17 éves körülinek néz ki, de igazából „kortalan kinézetű”)
Faj: fél vámpír.
Neme: Nő.
Születési idő, hely: 1500. június 10. Német-romai birodalom.
Származás: Mondhatjuk félvérnek.
Ház: Amira
Évfolyam: 1.
Választott tantárgyak: -
Lakhely: Wilian
Előtörténet:Riporter: Hol született és mikor?
Sylen de Honas: Európában születtem, a Német-romai birodalomban, 1500-ban. Édesanyám egy ismeretlen ám nagy tudású boszorkány volt. Alois Montrah-nak hívták. Tőle örököltem, a varázslásra való képességemet. Az apám egy vámpír volt, név szerint Heinrich de Honas.
Riporter: A név alapján nemesi családból származik.
Sylen de Honas: Igen. Apám, és családja akkoriban a német nemesi családokat bővítette. Még a vámpír lét miatt sem kellett nevet változtatniuk, ugyanis akkoriban elég nagy volt a kavarodás. Későbbiekben, meg már nem foglalkoztak az emberek azzal, hogy ki kicsoda. Az emberek rövid életűek, így apámnak, és családjának harminc évre kellett háttérbe vonulniuk, és már el is felejtették őket. Akkor újra előálltak, és már senki sem élt azok közül, akik ismerték, és tudhatták a korát. Apám hamar bekerült a vámpírtanácsba, de mikor én megszülettem gyorsan kitették szűrét.
Riporter: Ezt nem egészen értem. Miért kellett elhagynia a tanácsot?
Sylen de Honas: Nos, a vámpírok világában, szigorúan tilos az ilyen. Mármint, hogy egy vámpírnak gyereke szülessen egy embertől, vagy fordítva. Tiltott volt az ilyen, és aki ezt megszegte, azt kivégezték, illetve az anyát a gyerekkel együtt. Én és apám is csak azért élünk még, mert tanácstag volt.
Riporter: Abból, hogy tilos volt, arra következtetek, hogy okkal.
Sylen de Honas: Igen valóba okkal. Régen, mikor kialakult a vámpírfaj, nem törődtek ilyenekkel, és sok korcs, vagy elfajzott lény született. Esetenként még emberevő zombi féllények is. Mikor már kialakulóban volt valamiféle rend a vámpíroknál, gyorsan betiltották ezt a fajtaviselkedést, ezzel megakadályozván az ilyen lények létrejöttét. Groteszk, undorító valamik voltak. Én még soha nem láttam ilyet, de rajzok készültek, amik megkíséreltek ábrázolni elfajzottakat. Nem volt valami kellemes látvány.
Riporter: És hogyan történt ez az egész kihágás?
Sylen de Honas: Apám szerelembe esett Aloisba, és egy, egy éjszakás kaland során, megfogantam én. Egy darabig nem is sejtették, hogy terhes lett anyám. Egyik nap hasi fájdalomra lett figyelmes, és azonnal üzent apámnak. Hamar megállapították, hogy mégiscsak teherbe esett. Apám tudta, hogy egy tanácstagot nem végeznek ki csak úgy, így maga miatt nem kellett aggódnia, de anyámba végtelenül szerelmes volt, így titokba tartották az egész esetet. Anyámat Angliába bújtatták el, és én már ott születtem. Anyám rettegett a szüléstől. Legszívesebben puszta kézzel tépett volna ki magából.
Riporter: Ez érthető.
Sylen de Honas: Minden esetre megszült, és legnagyobb meglepetésére, nem egy szörny látott akkor napvilágot. Egy teljesen átlagosnak kinéző egészséges leánynak. Örömében azt sem tudta, hogy mit tegyen, de másnap üzent apámnak. Két hét múlva meg is érkezett, és semmivel sem törődve berontott a csecsemő szobába. Minden cselédet félre lökve, egyből hozzám sietett. Az egyik cseléd súlyosan meg is sérült. Ebből később szerencsére nem lett problémájuk. Rám nézett, és nem hitt a szemének. Szinte ujjongott örömében. Azt mesélte anyám, hogy csak azt bírta ismételgetni, hogy „Ez csoda. Halljátok? Ez maga a csoda!” Ekkor még nem tudták, hogy végül is mi lettem.
Riporter: És ez után, hogyan cselekedtek?
Sylen de Honas: Nem tudták, hogy pontosan milyen fajba tartozom, és nem mutattam semmilyen vámpírjegyet. Nem könnyeztem vért, ahogy a vámpír csecsemők szoktak, és még csak nem is volt szürke hajam. A vámpír csecsemők, szürke hajjal születnek, ami később normális színűvé válik. Így azt gondolták ember vagyok, és e szerint is cselekedtek. Anyámnál maradtam, természetesen a legnagyobb titokban.
Riporter: Végül hogy derült ki hogy nem ember?
Sylen de Honas: Teljesen úgy nevelkedtem, mint az emberek. Apám pénzelte az oktatásomat, így a legkiválóbb mentoroktól tanulhattam. Furcsának találták az emberek, hogy nagyon harcos a természetem, amit kardpárbajokban éltem ki. Ezt lányok nem igazán szokták művelni, de úgy voltak vele, amíg jó pénzt fizetünk, nem kérdezősködnek. Későbbiekben, ennek csak a hasznát láttam, de erről majd később beszélek. Az oktatásom ment, ahogy kellett, egykét kivételes extrával. Különleges érzékem volt a fegyverforgatáshoz. Már ekkor kezdtek gyanakodni a szüleim, hogy mégis csak valamennyi vámpírvér csorgadozik az ereimben. Aztán 16 éves koromban, eszméletlen krónikus fejfájás tört rám. Az orvosok, nem tudtak semmilyen magyarázatot adni a dologra. Kipróbáltak mindenféle gyógymódot. Érvágás, gyógyfőzetek, és még sokáig sorolhatnám, azokat a sarlatánságokat, amiket kipróbáltak rajtam. Végül feladták, én meg majd bele őrültem. Több hónapig nem múlt el fájdalom és napokig csak aludtam. Az egyik este, egy iszonyatos reccsenő hangot halottam. Azt hittem össze szakad alattunk a ház, de kiderült, hogy nem a ház volt az. Az állkapcsomból jött a hang, és csak én hallottam. A fájdalom megszűnt, az egyik pillanatról a másikra. Másnap a tükörbe nézve, úgy láttam, mintha a szemfogaim hosszabbak lennének. Egy év alatt, kialakultak a vámpíragyaraim. Viszont nem voltam érzékeny a napra, és még csak olthatatlan szomjúság sem tört rám. Anyám is észre vette, hogy a szemfogaim megnőttek, és kihegyesedtek. Én is szóltam neki, mivel nagyon furcsállottam a dolgot, ugyanis senkit nem láttam ilyen fogakkal szaladgálni. Apám látogatásai egyszeriben megsűrűsödtek. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy mindig este láttam, és nappal szőrén-szálán eltűnt. Ez így ment pár évig, amikor már feltűnt, hogy nem öregedek. 17-éves koromban megállt az öregedésem. Ekkor már, ha sokat tartózkodtam a napon, megfájdult a fejem. Ebből apám nem tudott, másra következtetni, hogy vámpír leszek előbb vagy utóbb.
Riporter: Akkor gondolom, ekkor kerültél apádhoz, és felvetted a de Honas nevet.
Sylen de Honas: Igen, így történt. Apám beavatott a családi titokba, és átköltöztünk anyámmal együtt a német birtokra. Ekkor is derült ki a tanács előtt az, hogy mi is történt. Apámat eltávolították a vámpír tanácsból, de nem végeztek velünk. Kíváncsiak voltak, végül mi is lesz belőlem, de mai napig egy korcsnak tartanak. Na mindegy. 25-éves koromban jelentkezett először a vérszomj. Nagyon meg ijedtem. Nem akartam vámpírrá válni, de azért vonzott is az éjszak világa. De a napfény volt a mindenem. Annyira szerettem német hont. Angliában nem túl sokat süt a nap, és ott, minden napfényben úszott. Nem mindig, de német földön sokkal jobb idő volt, mint itt Angliában….
Elnézést. Már megint elkalandoztam….
Szóval kialakult a vérszomj. Szerencsére éjszaka jelentkezett, így apám rögtön el is vitt vadászni. Felejthetetlen élményvolt. Erről készült is egy festmény. Apám meg van őrülve azért a képért. Egy szem kicsi lánya első harapása. A kép engem ábrázol, fehér ruhában éjszak, a telihold előtt, amint egy huszonéves fiatal férfi vérét szívom. Érdekes kép. Mit ne mondjak, valamiért nekem is tetszik. Nagyon művészi, és elég sokat fizettünk érte, persze titokban készült. Én voltam akkor még apám egyetlen gyermeke. Azóta születtek testvéreim, de ők már tiszta-vérű vámpírok. Minden esetre, én vagyok továbbra is apám kedvence, de hogy most itt vagyok, nem tud túl sokat foglalkozni velem.
Elnézést… Szóval megvolt az első vadászatom, aztán két hétig semmi. Nem voltam szomjas a vérre, de továbbra is igényeltem az emberi ételt. Ja, és történt még valami érdekes. Mikor megharaptam azt a férfit, és szívtam a vérét, az elképesztő jó érzésvolt. De, egy pillanatban, megszólalt a fejemben egy vészharang. Azonnal elmúlt a szomjúságom, és én elengedtem a férfit. Az rongybaba módjára hullott a földre, és eszméletét vesztette. Apám meglepve tapasztalta, hogy még életben van, és meg akarta ölni. Én megállítottam. Emberi neveltetésben részesültem, így a gyilkolás sem volt a kenyerem. Azt mondta, hogy akkor vámpírrá fog változni, vagy ami még rosszabb zombivá. Úgy döntött, csak miattam, hogy nem öli meg, és elhozta a kastélyunkba. A férfi másnap felébredt, de az égvilágon semmi nem történt vele. Apám szerint az emberek ilyenkorra, már vagy vámpírrá, vagy zombivá válnak. De ez a férfi, ember maradt. Kiderült hát, hogy az én harapásom nem fertőző. Azóta se öltem meg senkit táplálkozása céljából.
Riporter: Mit szóltak ehhez a tanácsban?
Sylen de Honas: A tanács? Nos ők csak figyelték távolról a dolgok alakulását. Nem avatkoztak be, és még csak véleményt sem nyilvánítottak. De apámnak voltak kapcsolatai, és az a pletyka járta, hogy ki akarnak végeztetni. Apám minden követ megmozgatott, és végül kiderült, hogy csak egykét tag van ilyen véleménnyel. Ők is kíváncsiak voltak mi lesz ennek a vége. Mindenesetre, a fizikai erőm, napról napra nőtt, és képes voltam alapvető vámpír bűbájokra. Közel sem annyira, mint egy tiszta-vérű vámpír, de meg van bennem a képesség.
Riporter: Tehát a tanács nem tett semmit. Hogyan mentek tovább a dolgok?
Sylen de Honas: Anyám öregedett, én meg nem. Bolondságára, megpróbált mágiát tanítani nekem. Köztudott, hogy a vámpírok nem képesek mágiát használni, de mivel én több mint nyolc órát a napon bírok maradni, és csak kéthetente iszom vért, benne égett az a remény, hogy hátha. Csodák csodájára, képes voltam rá. Magam is meglepődtem rajta, hogy hogyan, de egykét alapvető varázslat, mint egy tollpihe lebegtetése, ment. Aztán anyám elhalálozott. Anyám nem akart vámpír lenni. Nem akart örökké élni, és nem akarta elveszteni mágikus hatalmát.
Riporter: És fojtattad mágiával kapcsolatos tanulmányaidat?
Sylen de Honas: Ez nem olyan egyszerű. Miután anyám meghalt, apám teljesen bezárkózott. Nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Csak velem váltott néha pár szót. Ez így ment húsz évig. Én is sokáig gyászoltam, és el is ment a kedvem a varázslástól. Áttértem a vámpírszokásokhoz, aminek hála apám kénytelen volt foglalkozni velem, így sikerült ki mozdítanom a depresszióból. Sok mindent megtanított. A fizikai erőm nem növekedett tovább, és bűbáj hatalmam sem volt hajlandó fejlődni. Meg rekedtem egy szinten. Erősebb és gyorsabb vagyok, száz embernél is, de közel sem olyan erős, mint egy teljes vámpír. A fegyverforgatási képességemet tovább csiszolgattam, és a létező összes vágó szúró ütő fegyvert képes vagyok használni, magas szinten. De van egy fegyver, amit mindennél jobban szeretek. A kaszák. Van valami, ami megfogott bennük, és a mesterévé váltam a fegyverként való felhasználásukban. Apámtól kaptam is egyet, amit csak nekem késztetett, rengeteg pénzért. Az egész hófehér, és gyönyörű selyem szalagok lógnak le róla. A szára is hófehér selyemmel van szorosan betekerve, ott ahol fogom. A drága az volt benne, hogy egy ritka ezüst-acél ötvözetből készült az egész. Nem csak a penge, hanem a szára is.
Riporter: Ezüst? Én úgy tudtam, hogy a vámpíroknak árt az ezüst.
Sylen de Honas: Igen ez így is van. De nekem nem. Az hogy nem árt nekem, sem az ezüst, sem a szentelt víz, vagy minden, ami a vámpírok ellen különleges fegyver, abban az időszakban derült ki, amikor kirobbantak a nagy vámpír vadászatok. Nem tudom már pontosan ez mikor történt. 510 évesen, már kicsit összemosódnak az időszakok. Rengeteg harcban vettem részt, természetesen a vámpírok oldalán. Főképp az én családomat védtem, de hívtak minket még sok helyre a szövetségeseink. Rengeteg maradandó sérülést szenvedtem ezekben, az évtizedekben. Meg maradtak, mivel félig ember vagyok. Ugyan úgy meg tudok halni akár az összes ember, de persze ahhoz több sérülést kell elszenvednem. Erősebb az immunrendszerem, mint bármelyik embernek, de én is meg tudok betegedni. A nagy pestis járványt éppen hogy csak túl éltem, de felépültem, emberfeletti immunrendszeremnek hála. Persze apáméknak semmi baja sem lett. A sérüléseim is sokszorosan gyorsabban gyógyulnak, de sebezhető vagyok. A vámpír üldözések során, egyszer ezüst golyóval találtak vállon. Egy vámpír azon nyomban elégett volna, de én nem. Én egy fájdalmas kiáltással a földre zuhantam, de utolsó pillanatban magamhoz térve, sikerült a támadómat megölnöm. Mivel ekkor már az életem forgott kockán nem tehettem meg azt, mint vér iváskor, hogy életben hagyom az áldozatomat. Sajnos sok életet ki kellett oltanom már….
Visszatérve a kaszámra, apám még egy különlegességgel is szolgált. Talált egy tehetséges mágust, aki jó pénzért hajlandó volt megbűvölni azt. Egy ezüst nyakláncba zárta a fegyvert, annak is a keresztet ábrázoló medáljába. Ha vérem érinti a medált, az átalakul a kaszámmá. Ahhoz hogy visszaalakuljon keresztté, a véremmel egy keresztet kell rajzolni a pengére. Nagyon hasznos kis önvédelmi eszköz, de szerencsére az első világháború óta nem kellett használnom.
Riporter: Az első, és második világháborút hogyan élted meg?
Sylen de Honas: Apám jártas a politikában, és sok más dologban is. Mikor kitört, rossz érzése támadt, és elköltöztünk német honból. Újra az angol földet tapostuk, immár az egész Honas klán. Nem vettünk részt, a háborúban, inkább kivontuk magunkat belőle. Anglia messzi északi területein vettünk egy hatalmas birtokot, és apám képes volt felépíttetni egy kastélyt. Régimódi bugrisoknak tartottak minket. Akkoriban már kiment a divatból ez a fajta életmód, de mi nem adtunk alább. A második világháborúban, már jó magam is harcoltam. Ritka volt a női katona, mint a fehér holló, de engem tiszteltek. Természetesen az angolok oldalán álltunk. Az én időszemléletemet nézve hamar véget ért a háború. És gyorsan fejlődött a kor. Múlt hónapban megtaláltam anyám több száz éves naplóját. Nem bírtam ellen állni kíváncsiságomnak, és elolvastam töviről hegyire. Sok szép emléket idézett fel, és újra fel keltette az érdeklődésemet a mágia iránt.
Riporter: És hogyan jutottál el ide?
Sylen de Honas: Egy kicsit kutakodtam, és apám is besegített. Utána jártunk, hogy a mágusok hogyan is élik a mindennapjaikat. Tudomást szereztünk, hogy a világ több táján is vannak amolyan mágusképzők, mint ez is. Már korábban kiderült, hogy képes vagyok mágiát használni, úgy hogy eljöttem ide szerencsét próbálni. A vámpír oldalamat ismerem már, szinte túlságosan is. Szeretném egy kicsit megismerni az emberi, boszorkány oldalamat.
Jellem: Tisztelet tudó, de ha rosszkedve van, akkor kötekedő. Nem szereti, ha bántják a gyengébbeket. Mindig is védelmező jellemű volt. Nem túl félénk, kicsit inkább nyílt és ebből kifolyólag könnyen barátkozik. Ha valakivel barátságot köt, akkor azért tűzbe rakná a kezét. Szereti a fegyverét nézegetni, és gyakorolni vele. Ha harcra kerül sor, akkor megőrzi a hidegvérét és mindent bele ad. Az évszázadok során bele égett, hogy a túlélésért, mindig mindent bele kell adnia. A fél évezredes koránál fogva, elég komoly szokott maradni, és nem könnyű mosolyt csalni az arcára. A beszéd stílusából, és szóhasználatából érezni, hogy nem mai darab.
Kinézet: Amolyan természetes szépség. Az öltözködéssel nem sokat törődik, és kifejezetten kerüli a sminkeket. Természetesen alkalmazkodik a kor divatjához, de sosem fordított túl sok figyelmet a ruháira. A körmeit, azért szokta festeni, általában valamilyen sötét színnel. Egyszerűbb ruhákat szokott hordani, éppen amilyen a helyhez, és a korhoz illik.
165cm magas, és 55kg. Lányhoz képest kicsit izmos testalkatú a sok harc miatt. Ennek ellenére, formás teste van. Karcsú, és nőies test felépítésű, formás idomokkal rendelkezik. Jobb vállán és bal combján golyó ütötte sebhely. Hátán hosszú átlós vágás. Mindkét felkarján van egy-egy keresztirányú rövid vágási heg. Hosszú hullámos barna haja van. Szemei égszínkékben pompáznak. Mindig hord egy ezüst nyakláncot, amin egy egyszerű ezüst, keresztet ábrázoló medál lóg.
Pálca: 10 hüvelykes szépen faragott Akácfa, Unikornisszőr maggal.
Állatok:Flede, egy normál méretű rovarevő denevér.
Képesség: Pusztító Düh mágiaforma
(Csatamágia)A karakter képes dühét fizikai támadássá formázni, ezzel vágásokat okozni a másik testén, képes ajtókat, sziklákat berobbantani egyetlen kiáltással.
Különleges képesség: -
Fegyvere, ami a nyakláncba van zárva:
//Az esetleges elgépelésekért, és helyes írási hibákért előre is bocsánatot kérek.//
Pént. Okt. 12, 2012 9:44 pm by Vendég
